Kedves,

   Tudom, hogy fáj. Ismerős érzés: mintha a szíved kátránnyá olvadt volna, feketén ömlik a semmibe, és te még mindig azt hiszed, hogy számít. Várod azt a bizonyos pillanatot, az utolsó esélyt, mikor a tiéd lehet, pedig elvesztetted már egy ideje. De nem baj. A remény jó, csak lassan öl, egy évekig tartó méreg, ami nem hagyja megkötni a kátrányt. Nem szereted a fájdalmat, mégis elviseled, nem próbálkozol azzal, hogy másfelé nézz. Szenvedsz, ordítasz belülről, és csak a fekete kátrányt érzed, ami mar és csak növeli a fekete semmit.
   Nem értem, miért foglalkozom veled meg azzal az égő folttal, ami valaha a szíved volt. Semmivel sem tartozom neked, mégsem akarom, hogy sérülj, pedig semmi közöm hozzád. De te élvezed, hogy végre valaki figyel rád, dróton rángatod a figyelmemet, aztán visszaraksz a polcra, hadd porosodjak. Nem számítok neked, vagy legalábbis ennyit nem. Ha szükséged van valakire, előveszed a fájdalmas, de szép mosolyodat; vagyok olyan hülye, hogy rögtön ugorjak segíteni.
   Pedig nem kéne, meg már amúgy is állatira unom. Ne mosolyogj rám. Rám se nézz. Csak menj el mellettem, hagyj magamra végre, ne legyél kedves, ha máskor se vagy. Szenvedj egyedül, ne ránts magaddal. Engedj el, mert én kész vagyok elengedni téged.

[hazudtam. Nem vagyok kész, kicsit sem. De megkönnyebítenéd a dolgom, ha végre mennél].