Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. 

Annyi mindent szeretnék mondani, és annyi mindenről lenne mondanivalóm, de ismét itt vagyok, és nem úgy jönnek a szavak. Rohadt idegesítő, mikor egész nap csak erre várok, erre meg ideülök, és semmi sem jön.

Minden bizonnyal a vizsgahetem az oka. Tegnap is és mai is angol vizsgáim voltak, és úgy elcsesztem az összeset, hogy azt tanítani lehetne. Igyekszem azzal vigasztalni magam, hogy nem a világ vége ez, de közben meg mardos a bűntudat, mert tudom, hogy tehettem volna azért, hogy jobban sikerüljön. Persze, most már hiába szidom a múltbéli önmagam, megtörtént, abból főzünk amink van. 

A jövőben jövök egy kihívással, egy levéllel, meg talán egy írásommal is. Utóbbit még meglátom. 

A tegnapi napom és az elmúlt hét legalább olyan hosszúnak tűnt, mint egy örökkévalóság.

Tegnap letudtam a középfokú angol nyelvvizsgát, az írásbelit én elég nehéznek találtam, a szóbeli meg egy igazi gyerekjáték volt. Nagyon jó érzés túl lenni rajta, de most még nem állhatok meg, mindjárt itt a harmadik vizsgahetem mindenki nagy örömére.

Pénteken egy ingyenes Vad Fruttik koncerten voltam, ami állati jó volt, hiszen kb. csak olyan dalokat játszottak, amiket az eddigi koncerteken sose.

És tegnap nagyon bennem volt, mi mindenről kéne írnom, de ma valahogy nem úgy jönnek a szavak. 

Sok időm volt gondolkodni, hogy milyen állandó bejegyzésekkel jelentkezhetek, hiszen az életem nem olyan érdekes és elég csapongó. Időközben végül mindig ugyanoda lyukadtam ki: a könyvek.

Rengeteg felnőtt ismerősömtől hallgatom azt, hogy a mai fiatalok csak a telefonjukon élnek, nem is olvasnak. Ilyenkor mindig kikérem magamnak az általánosítást. Ugyanis az én életem nagyrészt a könyvek körül forog. Mondjuk az anyám pont nem örül ennek, véleménye szerint túl sok könyvet veszek, helyette ruhákra kéne költenem a pénzt. Én viszont úgy gondolom, hogy ez mégiscsak a saját döntésem, ráadásul a zsebpénzemből fizetem, ergo abból azt veszek ami jól esik. Na mindegy, nem erről akarok most írni.

Szeretek olvasni. Szeretem a karaktereket, hogy szinte megelevenednek a lapok között. Szeretem könyvbeli világokat, a helyszíneket, az élményt, amit nyújtanak. Szeretem, hogy az olvasás kikapcsol. Szeretem kézbe venni az új könyveket, megsimogatni őket a polcomon vagy a könyvesboltban, és naná, hogy támogatom a könyvillatú parfümöt. Könyvfanatikus vagyok, és büszkén vállalom.

Még gyerekkoromban kezdődött. Apával havonta-kéthavonta betértünk a könyvesboltba, ahol én borító alapján választottam egy könyvet, amiből aztán ő hangosan felolvasott nekem. Már kicsiként is teli volt a könyvespolcom.

Valamikor negyedik osztály környékén jutottam el arra a szintre, hogy már magamtól is olvasnék. Akkor is Apával mentem, és megvettük A lány, aki tud repülnit. Ha jól emlékszem az volt az első nagyobb lélegzetvételű regény, amit magamtól olvastam. És utána már nem volt megállás. Ötödikben már A Da-Vinci kódot faltam, hatodikban A katedrálist. 2014-ben száz könyvet olvastam el, tavaly csak százhúszat, de a közeljövőre kétszáz a cél.

Egy biztos: könyvmolynak lenni nem szokás, könyvmolynak lenni életérzés.

   Szóval itt van az egész Macsek kihívás, jó zenehallgatást.